Szoboszlai Dominik a sorsdöntő magyar-szlovák Európa-bajnoki selejtezőmérkőzés egyetlen magyar góljának szerzője a találkozó után a sajtónak nyilatkozva azt mondta, „fájó a vereség, de ez is csak egy vereség volt, megyünk tovább, és néhány nap múlva már senki sem fog emlékezni erre a meccsre.” Hát, kedves Dominik, innen üzenem, hogy emlékezni fogunk. Sőt, nemcsak pár napig, hanem évekig emlékezünk az ilyen vereségekre, kérdezz csak meg akárhány felvidékit, hogy milyen mély nyomot hagynak ezek az emberben. Mint, ahogy a ´99-es szlovák-magyar sem törlődött az emlékezetünkből az Ungarn: nein, danke! – felirattal, és nem törlődtek nyomtalanul a 2008-as DAC–Slovan fájó képei sem.
Ezek ülepednek, rakódnak egymásra, s még ha fölé is pakolunk valamit a lelki raktárunkban, akkor is ott maradnak, hogy alkalmasint keserű szájízzel ugyan, de újra leporoljuk őket.
Részemről egy több mint húsz éve tartó egyoldalú szerelem ez a magyar válogatott felé, melytől ez idő alatt nagyon keveset kaptam viszonzásul. Csank Jánosok, jugoszlávok elleni 7:1-ek, Gellei Imrék, Egervári Sándorok, 8:1-ek – sorolhatnám, hányszor és hányszor ültem enerváltan a képernyő előtt úgy érezve, hogy cserben hagytak. Kivételnek talán csak a 2016-os Európa-bajnokság nevezhető, amit sokan úgy fogtak fel, hogy egy jutalomjáték, és valószínűleg már soha nem fog megismétlődni. Én bízom benne, hogy egyszer mégis.
Hidd el, Dominik, nem én vagyok az egyetlen felvidéki futballszurkoló, aki azon a véleményen van, hogy nem is muszáj kijutni az Európa-bajnokságra, és ki lehet kapni bárkitől, csak Szlovákiát kellene már egyszer megverni. Megint nem sikerült.
Most csak azt akartam mondani neked, hogy tudd, nem múlik el, és nem felejtjük el pár napon belül ezt a vereséget, mert a tetteknek és az eseményeknek vannak következményei, és van emlékezet is. Annál is inkább emlékezni fogok erre az 1:2-re, mert személyesen voltam jelen a Groupama vendégszektorában, és a helyszínen tapasztaltam meg azt a frusztrációt, melyre sajnos nem lehet nem emlékezni. Hogy ott leszünk a meccsen, szinte abban a pillanatban eldöntöttük, hogy összesorsolták a magyar válogatottat a szlovákkal. Még februárban kiadtam az ukázt a fiúknak, hogy szeptember 9-ére ne tervezzenek semmit, mert megyünk a vendégszektorba. Sejtettem, hogy a hazaiba vajmi kevés esély lesz a bejutásra. Kilencen jöttünk végül össze, ami azt jelenti, hogy soha korábban még ekkora baráti társasággal nem sikerült elmennem egy meccsre. Kösz, srácok! Tudom, hogy a párharc előtti szlovák ketrecharcosokra való figyelmeztetés néhányukban félelmet keltett, de örülök, hogy végül egyiküket sem tántorították el ezek a be nem igazolódott hírek, ill. hogy a kellő, már-már túlzott rendőri jelenlétnek köszönhetően végül nem lett balhé. 
Szóbeli csaták, mutogatások persze voltak, de aki ezen meglepődik egy magyar-szlovákon, annak inkább színházbérlet való, nem meccsjegy. Ezt tovább nem is ragozom, mert az írás célja nem ezek felelevenítése, ugyanakkor megjegyzem, hogy bármely nemzet himnuszát kifütyülni nem több, mint nettó bunkóság. A párharc előtt több mint egy órával érkeztünk a Groupama Arénához, a vendégszektor mögötti részre, ahol a rendőrök és a szervezők betereltek bennünket egy kordonnal körbezárt területre azzal az utasítással, hogy várjunk türelemmel, jönnek majd értünk, és bekísérnek a stadionba. Mintegy 200 fős tömeg gyűlt össze, vegyesen szlovákok és felvidéki magyarok egyaránt. Atrocitás nem történt, de ahogy telt az idő, egyre türelmetlenebb lett a csoport, mert nem történt semmi, nem jött a beígért rendőri kíséret.
Már a himnuszok szóltak odabent a stadionban, mikor mi még mindig kint várakoztunk, és senki nem tudta megmondani, mikor engednek majd be a helyünkre.
Aztán nagysokára jöttek a rendőrök, és ahelyett, hogy az E szektor felé tereltek volna bennünket – ahová a jegyünk szólt –, elindították a csoportot a Fék utca irányába, mondván, hogy ott van a regisztrációs pont. Az egyik kordonnal körbezárt helyről átvezettek az egy kilométerrel távolabb található másik kordonnal körbezárt területre, majd miután ott megmotoztak bennünket, visszavezettek ugyanoda, ahol korábban várakoztunk, és csak nagysokára, a mérkőzés 35. percében jutottunk be a szektorunkba, azaz a vendégszektorba a magyar szurkolók közé. 
Lemaradtunk a himnuszról, lemaradtunk a gyönyörű koreográfiáról, lemaradtunk a mérkőzés első magyar helyzeteiről, lemaradtunk egy olyan élményről, melyre több mint fél évet vártunk. Mindez történt úgy, hogy időben ott voltunk a meccs előtt a stadionnál, és érvényes belépővel rendelkeztünk. A szervezők közül pedig senki nem tudott semmi releváns információval szolgálni. Másnap írtam egy panaszlevelet az MLSZ-nek, melyre néhány nap gondolkodás után az alábbi válaszlevelet küldték:
„Sajnáljuk, hogy a régen várt esemény nem úgy sikerült, ahogyan azt szerették volna. Panaszlevelére válaszolva tájékoztatjuk, hogy az Ön által leírtak, valamint a rendelkezésünkre álló információk alapján szervezési hiba nem történt. A mérkőzésre történő jegyértékesítés során kiemelten kommunikáltuk, hogy a vendégszektorba csak szlovák érzelmű szurkolók léphetnek be. Ezek alapján Ön a magyar jogszabályok értelmében a szlovák szurkolók részére fenntartott szektorba nem is vehetett volna jegyet. Tekintettel erre a körülményre rendező kollégáink a belépését megtagadhatták volna. Ehelyett a rendőrség és az MLSZ vállalta azt, hogy biztosítja a belépését, mert kiemelten fontosnak tartottuk, hogy minden magyar szurkoló a lelátókon lehessen. Vélhetően ezzel volt összefüggésben, hogy nem jutottak be a mérkőzés kezdetére a szektorba. Sajnáljuk, hogy Önt kellemetlenség érte, elnézését kérjük. Reméljük, hogy a jövőben is szurkolóink között üdvözölhetjük majd. Megértését köszönjük, tisztelettel:
MLSZ Kommunikáció”
